Az underground szférán belül meghallgatva néhány ismertebb előadó szövegeit, megfigyelhetjük, hogy az emszík jelentős hányada nem hajlandó alább adni a rímeket 4-5 szótag kiterjedés alá, mintha valami vallásos fanatizmus kötné őket a félsornyi összecsengésekhez. Ennek okait és problémáit vizsgálom.
Amennyire én látom, a trend még a rendkívül forradalmi lemezként ható, a legtöbb ezen szubkultúrához tartozó számára mérföldkőként számon tartott 2003-as Akkezdet jellegzetes formai innovációira vezethető vissza. Saiid és Újonc ugyanis olyan parádés szellemességgel használták a magyar nyelvet, mint Geszti Péterek, Ganxsta Zolee-k meg Dopemanek soha azelőtt. Ezen formakincs egyik ékkövei voltak az olykor megjelenő 4-6 szótagos rímek, amik egészen újszerűen hatottak.
Gyújtóst platninak, bele csak most jössz,
Turbózd azt, ki vagy, mennék vakok közt
(AKPH: Vers, mindegy kinek) 
De ez nekik még csak egy alkalmi játék volt, nem alapkövetelmény. Nem riadtak vissza akár az egy szótagos rímektől sem.
lelkiismeretem tiszta, hiszen veszem a tiplit asszed nincsen ennek esze, hisz ez mindig csak szív
tiszteletem teszem tolvaj nyelven: kasta la vista ingyen eszem-iszom-baszom, Pesten csakis ez dív
mert: kicsi a stíl
(AKPH: Az elvarázsolt dollár)
Elhangzik vagy 20 teljesen "szabadon" kiejtett szótag után egy egytagú összecsengés, és ez utána több soron (bár az Akkezdet lemezen nem igazán van értelme sorokra tagolni a verzéket, mert azok sem értelmi sem ritmikai egységet nem alkotnak) keresztül megy így. Nem egy kiugró eset ez egyébként arról a hírhedt albumról, ma meg előbb csinálna egy emszí featet Fluor Tomival, mint mondana mikrofonba egy szótagos rímet.
Akkora renoméja lett underground körökben ennek a helyenként felbukkanó új rímtechnikának, hogy szinte mindenki úgy érezte, idomulnia kell hozzá. A KKezdet egyes közreműködéseiben érezhető volt, hogy teljesen felsőbbrendűnek hatnak az ő szövegeik a töménytelen szójátékkal és bravúros rímekkel. Nem tudom, hogy azoknak, akiknek az albumán ez történt, feltűnt-e, vagy csak én képzelem bele, hogy a rapszövegek egyetlen formai virtuozitásra lehetőséget adó külsőségében a szövegek között mutatkozó hatalmas differencia mindenki szemében más dimenzióba helyezte a phiúkat (+ és -, Előre megfontolt gondatlanság, Rájöttünk az öt percre).
2010 táján jött a deklaráltan AKPH-rajongó CK, akik már előtte is nyomták, de ekkor kezdték el a hosszú rímes őrületet. Közülük erősen kiemelkedett egy bizonyos Mikee Mykanic, aki mostanság Azáékkal társulva az egyik legnépszerűbb UG emszí. Nála elvétve találni 5 szótagosnál rövidebb rímet. Nála lett meghatározóvá az a megfigyelhető szabályosság, hogy gyakran hosszúak, de nem tiszták, egymásnak csak a magánhangzók szintjén megfeleltethetőek a szövegrészek.
Annyi rabló van most színen, frankó rafkó a flow beaten,
Elveszi a rangodat a hat szótagos rímem.
(Mikee Mykanic: No good)
Most meg már ott tartunk, hogy Mikee-val való közreműködései során az a Tibbah is erőlteti ezeket az óriásrímeket, akit korábban a kommentszekcióban (meg biztos máshol is) sokat csesztettek (jogosan) az esetlen, élvezhetetlen rímtechnikájáért.
Csárjunk, A Blázban - zölden ég már a Kriptonit,
Száljunk, Ezek Párban - úgy váltanak, mint a Triptonik,
Sztárjunk, A házban - már búg a Busters Symphonic,
Vákum van a szádban - ez Ectoplazma, nem Gin-Tonic,
(Most Busters: Most Busters)
Itt már tulajdonképpen olyan szinten rímcentrikus a szöveg, hogy csak valami téma szintjén megvalósuló kohézió tapasztalható a sorok között, de azok valódi felépítettséget, gondolatmenetet nem hordoznak, csak az éppen eszükbe jutó hangzáscsoport-megegyezés alapján vágnak rá valami frappánsnak szánt oltást.
Miért nemjó dolog ez?
- Görcsös
Mivel a rapszöveg ritmikai rendezettségét az alatta lebzselő zene adja, nem szükséges, hogy a hagyományos értelemben metrummal rendelkezzen (így a szakirodalmi definíciók szerint nem is vers, csupán rímes prózai költemény), tehát az egyetlen formai kifejezőeszköz, amivel villogni lehet, az a rím. A szavannákon is azért nagy gáz az elsivatagosodás, mert az emberek egyetlen értéke, az állat státuszszimbólummá válik, szóval abból egymás csordájának méretét látva egyre több és több marhát akarnak, hogy gizdáskodhassanak szerteszét. A rímmánia teljesen megköti a szövegírók kezét, mivel egyrészt a rövid összecsengésekben rejlő (ÉS IGENIS LÉTEZŐ) esztétikai potenciál kiaknázatlan marad (mondjuk gyászos szövegben, ahol nem menők a félsoros csattanások az emberek fülében), másrészt egysíkúvá válik a flow [de rühellem ezt a szót] (főleg, ha nem bonyolítjuk a rímképleteket a páron meg a bokron túl, ugye-ugye), harmadrészt az alkotó átadni kívánt üzenete is nehezebben préselhető át.
Utóbbi megjegyzéshez fűzném, hogy azért az sem véletlen, hogy azok az előadók kedvelik leginkább az ilyen idióta sorrímeket, akiknek a mondanivalójuk kimerül a szent fűhöz írt ódákban, a konkurens emszí és gádzsioltós arcoskodásban meg az önmagasztalásban.
Szóval ja, úgy nekivágni egy sorpár megírásának, hogy ide most egy minimum 4 szótagos rím kell, ostobaság, és az egész költői attitűdöt kifordítja magából.
- Fölösleges
Ez most tömény lesz, de igyekszem érthetően írni.
A nagyon hosszú rímeket használó emszík hajlamosak figyelmen kívül hagyni az amúgy tök alapvető, és 2-3 szótagos összecsengés esetén bizonyára számukra is (még ha nem is szakirodalmi műveltségükből kifolyólag, hanem csak úgy érzésből) alapkiindulásként kezelt szabályokat, amik az akusztikusan kellemes hatásért felelősek. Ezen szabályokat, mint írtam, még a költők sem vésték kőbe vagy tanulták be kívülről a vonatkozó szakirodalmat, de volt olyan hallásuk, hogy szinte kivétel nélkül megfeleltek nekik költeményeik. A probléma onnan ered, hogy hosszabb rím esetén nehezebb érzékelni írás közben a disszonanciákat, amelyek igenis előjönnek hallgatásnál
a) időmértékes inkompatibilitás
Az egymásra vonatkoztatott hangcsoportok hasonló mivoltának felismerése a befogadóban akkor valósul meg valódi szépségében, ha azon hangcsoportok időértéke szótagokra lebontva egyezik. Akadnak kivételek, amelyeket egyenként kell vizsgálni és magyarázni, de általánosságokban a fenti mondat érvényes. Az eke és az ember szavak nem rímelnek, ahogy a ceruza és a megkúrtam sem.
A képzeletnek ad teret, elmetszi fejezetét a könyv
és felnevet a néma csönd, mert a kevesebb néha több.
(Rimbiózis: A több néha kevesebb)
Mindkét sor vége e e e é a ö, mégis sután hangzik az egész. Semmi más oka nincs, mint hogy a harmadik e betű az első sorban rövid, a másodikban dupla mássalhangzóra végződő, durva hangzású hosszú szótag. A két hangcsoport közé beékelődött félsor is rímelni próbál, de ott az é névelőre cserélésén kívül is más a helyzet, mert az első e betű hosszú, és az utolsó három szótag is mérsékelten hasonlít a hívórímhez. Ez azért probléma, mert a rossz rím rosszabb, mintha nem lenne. Egyrészt felismerjük a költői szándékot, amely a lehetetlent próbálja meg, mikor tartalmilag koherens szöveget igyekszik összehozni úgy, hogy kábé több a rímelő tag a sorban, mint az "üres", másrészt egy csomó közlés elől veszi el a lehetőséget ezzel a fölösleges törekvéssel.
b)ütemhangsúlyos inkompatibilitás
Megfigyelhető jelenség, hogy a rapsorok második felei gyakran tagolódnak ütemhangsúlyosan. Feltűnt már, hogy olykor az emszí egy jelentéktelen(nek tűnő) szó közepét nagyon erősen megnyomja?
Megharaplak next time, úgyhogy inkább oszolj!
A mikrofonodhoz is tutorialt hozol!
Olyat húzok rád, nem csak a buszodig átkozol,
A 20. rím után még a húgod is átkopog.
(Mikee: Mindig és soha)
Itt 4 hat szótagos rímet hallunk Mikee-tól, amelyekben szabályos ütemezés érvényesül, melyet az első két sor tagolása alakít ki. Az u o i á o o mássalhangzók csoportja 4/2-es módon alkot egységet, és ez a negyedik szótag után megtett hangzásbeli szünet, illetve az ötödik szótagra eső nagy nyomaték részévé válik ennek a hatalmas rímnek, ezért a 3. és a 4. sort is így oszlatja fel, még ha azok 3/3-ban értelmezendő szólamok is. Így a sor utolsó előtti szótagja megkapja a nyomatékot akkor is, ha nem kéri. Ez nem egy kiragadott különlegesség, Mikee szinte minden sorában fontos szerepet játszik.
A probléma akkor van, ha teljesen eltérőek az ütemtagolások, és akkor a legkritikusabb, amikor a rím nem szó elején kezdődik.
Nálunk hat hang a zenét átjárja,
mi az éterbe írunk nem a bértáblára.
(Rimbiózis: Stylekarate)
Hallhatjuk a kellemetlenül erősen hangsúlyozott szóvéget a hívórímben, amelynek okára fény derül, amint a válaszrím 4 szótagos, egy szót alkotó ütemegységét halljuk. Itt tehát Lx24 előre tudta, hogy mi lesz a válaszrím, ennek érdekében leválasztotta a rímelő 4 szótagot, hogy az egy ütemként tudjon összecsengeni a bértáblára szóval.
Jó példa az azonos ütemtagolódással megvalósuló magas rímminőségre Aza mondanivalót tekintve az én lelkivilágomtól igen távol álló Hot 16-je, vagy Gege Külvárosi éje (bár utóbbi gyönyörű képeihez erősnek érzem az efféle csengés-bongást).
Külön pontot nem szentelek annak, mikor olyan szavakat csengetnek össze, amelyek értelmileg is egymáshoz közel állnak, vagy szinte azonosak. Ezek a rímek annyival gyengébbek a különböző értelmű szavakénál, mint a többjelentésű szavakkal való szóviccelés az azonos alakúakkal történőnél.
Kickbox vagy jiujitsu, nem értek hozzá,
De ha szövegekről van szó, faszom, nem értek hozzám.
(Mikee: Szövegó)
Meg annak sem, mikor teljesen eltérő mássalhangzók rombolják az akusztikus élményt.
3.Öncélú
Ez az, amit már többször is leírtam. A rím nem növeli a szövegben rejlő közlést, hanem terjengősségével és túlmisztifikáltságával csökkenti.
A jóság tehát az lenne, ha a rím ezeknél az előadóknál visszakapná azt a szerepét, ami valójában: egy olyan formai eszköz, amely egyes hangokat egymással összekapcsolva többletjelentést ad nekik, megnöveli a szöveg esztétikai értékét.
